A véletlen műve, hogy az ünnepre hangolva készült a vacsora. Menő mostanság a pestoval töltött csirke, amiből tekercs készül, és talán a szemnek is kellemesebb, az a változat, de én mindent akartam. Paprikát, is, meg krémsajtot is. Tekerni viszont nem.
Szánom, és bánom a fotót, (ritka béna) de nem állhat mindig mindenki vigyázva, míg én elkészülök. Ezért egyszerűbb az élet a desszertekkel, az még akár addig is fotózható amíg a többiek ebédelnek, de egy ilyen ételt asztalra kell tenni, frissen, forrón, és kész. A halálom a hideg (meleg)étel, és ha nem ülnek az asztalhoz a szólítottak, csak ha már kihűlt minden. Háninak meg a halála, hogy csak nézegeti a kajáját, míg én már jóízűen eszem, mert neki az forró még, ami nekem jó. Tényleg nehéz feladat leültetni a családot egyszerre úgy, hogy az mindenkinek megfeleljen
És hogy ünnepi vonatkozása is legyen a posztnak, elmesélem milyen kalandom volt ma.
Mivel holnap ünnepség van az oviban előkészítettem az ehhez szükséges menetfelszerelést, és jól is tettem, mert feleszméltem, hogy tavaly az egyik kokárdájukat szétcsinálták a fiúk, így csak egy van, amit bárhogy is szeretnék, nem tudnak egyszerre ketten viselni. Hogy hol vettem tavaly, azt például nem is tudom, mindenesetre a legközelebbi boltnak adtam egy esélyt. Ha már ott voltam persze vásároltam is pár kiflit, így egy zacskóban a kiflikkel beálltam a sorba. Az előttem levő úr hátra nézett, és mivel csak kifli volt a kezembe, maga elé tessékelt, mondván neki teli a kosara, én meg biztos sietek. Bár nagyon kedves volt, mondtam neki, hogy köszönöm, de szomorú lenne, ha nem tudnám kiállni a soromat, úgyhogy fizessen csak, és bár nem mozdultam, mögém állt. Erre már nem volt mit mondanom, a köszönömön kívül. Egy valaki volt előttem, miután fizetett, megkérdeztem a pénztárost, hogy van e kokárdája véletlenül? Azt válaszolta van, de otthon, ha tegnap szólok elhozta volta nekem. Neki is megköszöntem a kedvességét és külön jól esett, hogy a viccet félretéve komolyan gondolta. Erre, a mögöttem lévő, már ismert férfi, azt mondta, ő ad nekem, ha már nem tudok venni. És az sokrekeszes bőrtáskájából elővett egy becsomagolt még szűz, frissen mosott, varrt , készült , vett kokárdát, ami ráadásul olyan, és akkora, volt mint az otthoni. Csak nevettem, és nem hittem a szememnek, ő meg hasonló ellentmondást nem tűrően, mint ahogy mögém állt, a kezembe nyomta a kokárdát. Mondtam köszönöm, és engedje meg, hogy kifizessem. Nem engedte.
Újra megköszöntem, és hazajöttem.
Ki érti ezt?
Hozzávalók:
Csirkemell
bazsalikom pesto
natúr krémsajt
kápiapaprika
bors
olaj
A csirkét ujjnyi vastag szeletekre vágjuk, és a félbevágjuk, a szeletet, de úgy, hogy az egyik szélénél a két szelt összekapcsolódva maradjon. Szétnyitjuk a szeletet, és az alját megkenjük pestoval, aztán a sajtkrémmel, végül a paprikaszeleteket rárakjuk a sajtra, majd visszahajtjuk a hússzeletet, és ezzel befedjük a tölteléket. A széleket ráhúzzuk, összenyomogatjuk, serpenyőben magas hőmérsékleten kevés olajon hirtelen pirosra sütjük, így összesülnek a hússzélek, és nem nagyon fog kifolyni a sajt meg a pesto. Borsozzuk meg, forgassuk át, és vegyük lejjebb a hőt, hogy a hús belseje is biztosan átsüljön.
Na igen. Ha rajtam múlt volna nem rizs eszünk hozzá, de a skacok majd elepedtek némi rizsért, mert szerintük hetek óta nem ettünk rizst. Igazuk volt.
Egyébiránt a húst át lehet kenni fokhagymával is, nem ront rajta.
Egy éve: Lazacos makaroni
Utolsó kommentek