Leesett a hó a múlt szombaton, mindenki aki mozog a szabadban találta magát. Sokkal durvább, hogy mindenki ugyanoda ment, a Normafára. Így viszont feltett szándékom volt, megvizsgálni mit lehet enni és inni a Normafán szánkózás közben.

Nos gyakorlatilag semmit hétvégén, kicsit több mint semmit hét közben.

Vasárnap délután Nem jutottunk el a rétesig sem, mert annyira sokan álltak már előtte is a hegytetőn, hogy ránézni is rossz volt. A faház köré jutni pedig szinte lehetetlennek tűnt. A sor már csak a hab volt a tortán. Feladtuk. A menedékház szintén megközelíthetetlen volt, egy fesztiválhoz hasonló taposást képzeljetek el.

Vince ráadásul annyira fázott már, hogy azt mondta inkább menjünk haza, ott melegedjünk meg, amikor vázoltam, hogy az út túloldalán betérhetünk a Normafagrillbe, ahol le is tudunk ülni, és meg is tudunk melegedni, ráadásul nem csak tea, de forró limonádé is van, sőt ehetünk is, az sem érdekelte már, egyszerűen lemerültek az elemei.

Hétfőn újra próbáltam a hóesésben gyerekek nélkül a tesómat hívtam hátha van egy órája felugrani a hegyre és enni inni egy kicsit velem. Volt neki, szaladtunk is.

A réteses előtt senki nem állt, velünk együtt hatan voltunk. Két faház van, az egyikben rétes, a másikban lángos. A rétessel gondoltunk kezdeni, Tesóm barackos, én szilvás mellett döntöttem, és ittunk volna egy teát is, ha meg nem látom a tűzön a két nagy alumínium fazekat. Volna az a hideg, és körülmény, amikor hálás lennék egy alumínium ízű teáért, de most nem voltam rákényszerülve.

A rétesek magukért beszélnek. Pontosan olyanok, mint amilyennek látszanak. Kívül sületlen, itt-ott megkapott papír szárazságú lapok, amik egy belül főzött de gyümölcsöket tartalmazó masszát borítanak. Boti lerakta a a réteseket fotózni, és a barackosból az egyik végén kibuggyant a töltelék. Anélkül, hogy kimondanám, szerintem mindenki ugyanarra gondolt volna, azt a fotót nem rakom fel.

 Nem tudtam megenni az egészet, felajánlottam a tesómnak, aki 2 méter magas elhiheti mindenki, hogy fér bele, de azt mondta nem kéri. Pedig csak a feléről volt szó. Nagyon-nagyon sajnáltam, hogy a gyerekkori rétesek emléke a Normafán messze szebb mint a valóság. Ami viszont jó, hogy van előtte 3 pavilon, oda le lehet ülni, ha nem esik a hó, bár van akit ez sem zavart.

A tájékoztatás a táblákon tökéletes, minden tudható, olvasható, sőt olyan is, amire nem is számítanánk.

Nagy kérdés, hogy 20 éve miért ugyanolyan gusztustalan műanyag táblákon olvashatjuk, de ez szinte mindegy is. Legalább nem találgatni kell.  

A tábla, amire nem isszámítottunk:

A lángos lett volna a következő, de nem mertük megpróbálni. Ez annyira kínos, hogy egyszerűen benézünk valahová, és nem merünk kérni inkább semmit. Pedig így volt.

Utunk következő állomása a menedékház lett volna, ha nyitva van, de nem volt. Aki hétfőn megy, az vigyen szendvicset, mert az tuti, hogy ott nem fog enni semmit. Nyitva tartást jelző táblát sehol nem leltünk.

Nem maradt más, mint a szembe lévő Normafagrill. Aki járt már ott, az valószínűleg tudja, hogy nem az a hely, koszos, ázott gyerekekkel és overallba bújt felnőttekkel van tele. Ide sokkal inkább jól öltözött hegyvidékiek járnak, legalábbis hétköznap. Karácsonykor csodaszép karácsonyi dekorációt kap, imádom. Hétfőn délben viszont teljesen üres volt, be is mentünk, és kértünk két forró limonádét.

Ez az az ital, amiért ugyanis kötelező látogatást kell tenni az étteremben, ha az ember ott jár. A limonádéik akár hideg akár meleg; nagyszerűek. Azt reméltem, a hidegre és a tömegre való tekintettel készítenek valami kiránduló menüt, ami nem egy két órás ebéd, hanem egy 30 perces benntartózkodást jelent, de semmi ilyesmi nem volt. De akkor mit lehet enni? Ha valaki ebéd és vacsora között van a gyerekekkel, és nem szánt tízezret egy uzsonnára. Sajnos nincs ilyenünk, jött a válasz, de általában ilyen esetben csak egy forró levest eszik a gyermek, vagy a gyerekmenüből valamit, de ez engem nem nyugtatott meg mert ez is négy számjegyű, és valljuk meg meg mindenki gondolja úgy hogy ez belefér. Azért azt is elmondta a pincér, hogy a gyerekeknek szinte bármiből készítenek fél adagot, ami igen megnyugtató, de nem oldja meg a problémát. Visszatérve a limonádékra , 4 féle van a forrókból, amit kérni kell, mert nem szerepel az étlapon annak ellenére, hogy van, és mindig van, sőt ezer éve van. Van egy körtés mézes, van piros gyümölcsös, van erdei gyümölcsös, és van még egy amit most hirtelen nem tudok, mert az az egy sose érdekelt, a lényeg, hogy az édes, savanyú forró italok tele vannak gyümölccsel, amit lehet kanalazni, és ami nagyon jóleső, mert valljuk meg ez sokkal több egy teánál, ráadásul alumínium íztől sem kell tartani. A minőséget viszont meg is kell fizetni, A két limonádénk 1500 Forint volt, jatt nélkül.

Az egész történet tanulsága annyi csupán, hogy sem enni, sem inni nem tudok a Normafán maradéktalan elégedettséggel, mert nincs olyan hely, ami a talponálló és az étterem között van.

A hegyi népek tudják (mondjuk Ausztriában), hogy a vendéglátás fontos, mert kirándulás és sportolás alatt megéhezik és szomjazik az ember. Ezért adnak módot arra, hogy leülj, és megmelegedj, egyél is valamit, ahol van hely felakasztani a kabátodat, ahol ég a tűz a kandallóban, és ahol az igényeknek megfelelő körülményeket biztosítanak.

A tesóm szerint ez az igény amit láttunk. Vitatkoztam vele. Erre kijavított: ez a fizetőképes igény. Lehet hogy így van.

Tényleg így van?