A lekvárkészítés alapvetően azt hiszem családi elfoglaltság kellene, hogy legyen. Nem csak a ribizlié, mindegyik másé is. Talán van ahol ez magától értetődő, de nekem ritkán adatik meg, ezért igen nagyra értékelem.

Vasárnap ribizlit szedtünk, csakúgy mint egy éve ilyenkor. Viszont most abban a különös szerencsében részesültem, hogy nem maradtam magamra a feldolgozással, és csudaélményekben részesültem. Alapvetően már a szedésnél is. Vince rácsodálkozott a bokorra, és azt mondta: - Anya! Miért ilyen kicsi ez a bodza bokor? Mondjuk szerencse, mert így én is felérem.- Mert ribizli. Világosítottuk fel kórusban a gyermeket. De ragaszkodott az eredeti gondolatmenethez, és több ízben lebodzázta még. Másnap reggel aztán elkezdtem leszárazni a ribizlit, és felváltva hol a „Kedvesmama”, hol pedig Papa jött és beszélgetett velem kedvesen, Háni is kivette a részét a munkából, néha, ha megkértem, a fülem mögé tűrte a hajam. Jöttek a gyerekek is sorban, és nem folyamatosan ugyan, de leszáraztak egy-egy fürtöt.

Fontos dolgokra derült viszont fény. Például, megállapítottuk Papával, hogy az én „pesti konyhám” tökéletesen alkalmatlan a ribizlilekvár készítéshez, hiába nagy, nincsenek nagy műanyagedényeim a mosáshoz, nincs nagy lefolyó az udvaron, ami fölött le lehetne csapatni a ládát vízzel, hogy a homok eltűnjön róla. Aztán megállapítottuk, hogy a zselésítőszerrel elrakott dzsemeknek egyen íze van, hiába is más a színük, hiába is más gyümölcsből készülnek, ott van az a közös íz, amit mindenbe belerak, és amivel ugyanolyanná teszi. Aztán ott van az állaga is, ami szintén ugyanolyan idegesítően egyforma. Mamát ezek az apró részletek nem zavarják különösképpen, szerintem ő túl akar csak lenni a lekvárokon, és ezt is megértem az ő korában. Papa viszont elégedetlen egy kissé. Keresné még a kalandokat, ha máshol nem is, hát a lekvárok íze és állaga között mindenképpen.

Aztán jött az üveg kérdés. Miért nem mindegy, hogy mekkora üvegbe kerül? Mama újra a legyünk túl rajta félliteres uborkás üveget ajánlotta, azok gyorsan megtelnek, de Papával újra megértettük egymást, hogy ha egyszer linzert töltök vele, akkor nem kell literes, vagy hétötvenes üveg, mert annyi linzert azért már mégsem sütök egyszerre, ha meg nem fogy el, akkor a hűtőben foglalja a helyet. Ezzel szemben pontosan tudom mekkora üveg kell egy két adag linzerhez, mert mindig annyit sütök.

Na ha bárki azt gondolná, eddigre a „kedvesmama” már kész volt tőlem, meg papától, téved, mert az a drága asszony ahelyett, hogy minket hallgatott volna amint az udvaron fecserészünk túl nagy egyetértésben, a már előkészített ribizlit feldobta a tűzre, főni. Olyan hamar lettünk kész a lekvárokkal, mint még én magam soha, és nem győztem hálálkodni, hogy délutánra még tópartra menni is volt időnk.

Kellemesebb, szórakoztatóbb, és kevésbé volt idegölő 10 kiló ribizli feldolgozása mint általában.

Köszönöm mamának a hathatós segítséget, papának meg a kellemes társaságot. Repült az idő.

Mivel a ribizlipucolásról nem tudok kellemes képeket mutatni, inkább mutatok néhány tóparti csendéletet. Csak úgy, vasárnapra.