Még csak-csak. De azok a reggelik! Azok igazán kiverték a biztosítékot. Hasonlóan a vacsorához. Háni azon röhög, hogy lassan ott tartunk, mint a hol a görögök, a beteg hozzátartozói ápolják a bent lévőket, illetve a kaját, ellátást is ők viszik. Ám ma csak a kajáról fog szó esni. És még valamiről, de azt szigorúan a történet végére tartogatom, az állandó blogolvasóknak.

Volt szerencsém kórházban tölteni pár napot, pontosabban hétfő reggel 7-től csütörtök 11-ig. Nem szigorúan kaja teszterként, de mégiscsak éltem a lehetőséggel, ha már ott vagyok, dokumentáljak is, hiszen szerencsére kevesen tudjuk mi is a valóság ma a kórházi kaját illetően. Értek meglepetések.

Hétfőn, mivel 11-kor műtötek, nem volt kérdés hogy kapok e ebédet, nyilván nem, de nem hiányoltam. A vacsora talán már indokolt lehetett volna, mivel amúgy azt mondták 3 óra után ehetek, ha akarok, de nem is akartam, meg nem is kérdezte meg senki, hogy kérek e vacsorát úgy mellesleg. Tehát az is kimaradt. De érdemes volt várnom, mert annál katartikusabb élmény volt a kedd reggeli, amit 8-kor már a kis szekrényre pattintottak, csak úgy meztelenül.

Őszinte leszek, kalandvágyó vagyok a gasztro élményeket illetően, de nem volt gyomrom kibontani se, és megkóstolni se, miután a szobatárs ezt megtette, és megcsapott a szaga. Nem az illata, a szaga! És nem a szobatársnak, hanem a pazar szines-szagos-húsos kitudjamilyen karikáknak. A kenyér mentségére legyen szólva, hogy friss volt, és pont olyan vékony, ahogy én szeretem amúgy, de nem tudom, egy termetesebb étvágyú betegtárs hasonlóan nagyra értékelte volna a kenyérszelet csinosságát.

Aztán jött az ebéd, ami meglepően értékelhető volt nem annyira leves, ami sós volt, és zöldséges, mint inkább rakott krumpli tekintetében, csak az a fránya doboz, meg a tapintása, meg a műanyag szaga ne lett volna. Csak úgy finoman jelzem, megettem, és jól is esett, még az uborka is jó volt hozzá. Ehh, látszik, hogy csak éhesnek kell lenni nem?

Vacsora következik: ha valaki megmondja mi van a kis kávés pohárban, az kap jutalom barackot a fejére, de arra is lehet tippelni, hogy édesség, vagy sósság.

Szerda reggel: hú itt nagy bajok voltak, 11-kor hozták a újra pazar, de másmilyen szines-szagos-húsos kitudjamilyen karikákat, ám kenyér nélkül, és hozzátették, azért csak most hozták, mert nem jött meg a kenyér, és eddig vártak a reggeli osztással. Na szóval, ilyen a szénhidrát mentes reggeli.

Viszont délben megérkezett az ebéd, burgonyakrémleves, milánói-bolognaival, amit azért nem tudok eldönteni, mert darált húsos, és gombás is volt egyszerre, nem rossz, csak a fránya lisztből készült sajt ne lett volna rajta, meg bár meleg lett volna. Ezt a tésztát is megettem. Újra éhes voltam eddigre már.

A vacsora csodás volt, és meglepő, két szelet kalács, egy csokis tej, ilyet napköziben ittam általánosban utoljára, és most figyelj! ALMA!!! egy szem, piros, kemény, ropogós. Ezt is megettem , és ezt ráadásul élvezetből.

Végül a csütörtök reggel, megint szines-szagos-húsos kitudjamilyen karika, csak éppen eddigre elfogyott az ételfesték, vagy végre kikopott a keverőgép faláról, nem tudom, hát ez is a kukában landolt.

Szerencsére Háni hozott be salátát egyszer, nagyi almáspitét egyszer, és ezzel a két kiegészítéssel kibírtam ezt a pár napot.

Mindezek ellenére is nagyon élveztem a kórházi létet, és nem azért, mert perverz vagyok, hanem mert volt miért ott lennem, olyan amit élveztem is. Engedjétek meg, hogy egyúttal magyarázatot is adjak arra, miért ritkultak meg a posztok március óta.

November 4-én megszületett negyedik gyermekünk Kornél, aki velem együtt jó egészségnek örvend, most már itthon. Ezen a képen 4 napos, és kicsit sárga,, de nem annyira mint egy curry és nekünk így is teszik. Finomabb az illata mint egy jó sütinek, és puhább mint egy tökéletes kelt tészta. Szóval elégedettek vagyunk vele, okosan eszik, és alszik.

Remélem a blog is visszatér majd a normál kerékvágásba, de addig is a heti egy posztot igyekszem tartani, és köszönöm az eddigi türelmet is.

Illetve csak azért, mert majd lehet, hogy egyszer a gyerekeim is elolvassák, vagy netán Háni, köszönöm az irántam tanúsított türelmet, és szeretetet, köszönöm Háninak a lehetőséget, hogy ez a baba megszülethetett, hogy ennyire tökéletes társ, apa, Köszönöm a fiúknak, Aurélnak, Lórántnak, és Vincének, hogy szeretik egymást, szeretettel fogadták Kornélt, hogy tekintettel voltak rám a nagy hasas lassú napokon, a rosszul léteseken, és egyáltalán, köszönöm, hogy ők négyen vannak nekem.

És nem kelll agódni, az elsőkép, csak azért készült, hogy látszon milyen szép nagy és vízszintes a pocak.