Komoly ellenérzéssel viseltetek azon a süteménynevek iránt amik szelet névre hallgatnak. Például: kakaós szelet, zabpelyhes szelet, pudingos szelet. Az is lehet, hogy nincsenek is ilyen sütinevek, csak kínomban én találtam ki, de a mi biztosan van, és ami a koronája ennek a szelet kérdéskörnek, az a Miranda szelet.

Most gyorsan rákerestem szeletsüti nevekre, és ez (miranda) példának okádék okáért igen sok találattal bír, pedig ennél visszataszítóbb név aligha van. Szóval ha valami szelet, az nekem hús. Bár a húst (néha) megeszem, és nincs vele semmi bajom, a hús szeletes süti rettenetesen hangzik, pedig bizonyára ez lebeg a lelki szemeim előtt, így amikor egy süteményhez párosul névként, azt látatlanban és tudat alatt elutasítom. Persze most, hogy kielemeztem magam, majd dolgozok rajta, de ez hosszabb folyamat lesz.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a sógornőm egy doboz sütivel érkezett egy síelésre, amit anyukája, Piri mama sütött. Piri mamát én a töltött káposztájáról, és a linzeréről tudom látatlanban azonosítani (remek mindkettő), de a srácaim a nudliját is emlegetik, ami szerintük azért jobb egy kicsivel, de tényleg csak egy kicsivel, mint az enyém, mert ő ...”nem sajnálja belőle cukrot, anya!...”.

Na mindegy, szóval Zsuzsi jött a dobozával, és megkínált. Gyanúsan ízleltem, mert olyan ismerős volt, de tudtam, hogy ez nem mágnáspite, ám hiába kerestem a fejemben a megoldás után, szégyenszemre rá kellett kérdeznem, hogy mi ez?

Zsuzsi rá is vágta, hogy Londoni szelet, amitől nem ízlett kevésbé, merthogy nagyon rendben volt amúgy, csak kissé elszontyolodtam a név hallatán. Alaposan megdicsértem, és el is kértem ízibe a receptet, amin a sógornőm meg sem lepődött, csak megjegyezte, hogy aki eszik belőle, az kivétel nélkül elkéri a receptet. Jó ajánló levél nem?

Szóval, ez a szelet süti omlós, porhanyós, de nedves a lekvártól, és otthonos ízvilágú a diótól. Aki nem ismeri készítse el, aki ismeri, az meg szokás szerint lepje meg magát vele, hogy a maradék dió elfogyjon, úgyis jön a tavasz, és a friss gyümölcsök ideje.

Hozzávalók:

210g liszt

3 tojás sárgája

80g porcukor

140g vaj

½ kk szódabikarbóna

dió habhoz:

3 tojásfehérje

150g darált dió

120g cokor

300g baracklekvár

A lisztet, a cukrot, a vajjal, és a szódabikarbónával késes mixerben morzsásra kevertem, majd tálba öntöttem, és a tojások sárgájával összegyúrtam. Akinek nincs késes mixere, az nyugodtan gyúrja az egészet egyszerre kézzel. Egy sütőpapírral bélelt kis tepsibe nyújtjuk a tésztát, és megkenjük a baracklekvárral. A fehérjéket habbá verjük, majd hozzáadjuk a cukrot, és tovább verjük 2-3 percig, majd beleforgatjuk a darált diót, amit a lekváros tésztán végül egyenletesen elsimítunk.

165C-ra előmelegített sütőbe barnára sütjük.

A srácaim frissen szeretik, nekem egy-két nap állás után még jobban ízlik, remek kiránduló, piknikezésre alkalmas darab.

Egy éve: Alap csokoládétorta

Két éve: Bébirépa fetás cukkini csíkokban